Emlékszem még azokra az évekre, amikor kis országunkat elöntötte a new wave popkultúrából táplálkozó „new romantics” divatőrület. Szőkített és dauerolt sérót viseltek fiúk és lányok egyaránt, az XXL-es válltömés pedig szinte még a pizsamákból sem hiányozhatott ekkoriban. A papagájszínű cuccok, meg a trafikos bizsuk mentek orrba-szájba és egy magára valamit is adó, nagyvárosi „pop-arc” srác, féltenyérnyi fülbevalók és smink-készlet nélkül el sem indulhatott otthonról. Ez az őrület nagyjából a nyolcvanas évek közepén indult útjára hazánkban, jó három-négy éves késéssel az akkori „nyugathoz” képest. Ekkor már olyan nevek taroltak világszerte a divatőrület mögé bújva, mint a Duran-Duran, a Spandau Ballet, az Adam and the Ants, vagy a folyamatosan, kaméleon módjára módszeresen meg-megújuló, David Bowie. Természetesen, a nyugati mintát követve, nálunk is megjelentek a hasonló stílusban dizájnolt zenekarok, mint például az Első Emelet, a Napoleon Boulevard, vagy a Step együttes (a banda második basszusgitárosa, Mester Tamás, a mai napig sem tudja nélkülözni méretes fülbevalóit). Visszatérve a történet elejére, nagyjából 12éves srác voltam, amikor a már említett Napoleon Boulevard a „Kérlek, ne félj” című dalukkal tarolt a slágerlistákon, „ugye, eljönnek ma a repülők”. Emlékszem, hogy külön felfigyeltem a csapat basszusgitárosára, mert számomra kissé kilógott a jólfésült csapatból, mivel egészen hihetően hozta -a többiekkel ellentétben- a „new romantics” fazont, tehát amolyan „menő arc” volt. Persze az egész Napoleon Boulevard őrület engem nem túlzottan érintett meg közelebbről, mert akkoriban egy másik nagy divathullámra voltam hangolva, a súlyos metálra, így többnyire azt nyomattam apám Videoton hifijén, aminek borzasztóan örültek a szüleim, és persze a szomszédok is. Később, már az új évezred hajnalán, az internetes korszak hazai terjedésének kezdetén, előszeretettel és nagy érdeklődéssel kutattam a régi, -70-es, 80-as évek- legendás rock bandáinak zenei archívumai között. Ekkor akadtam rá egy progresszív rockot játszó csapat néhány dalának foszlányaira is. Megfogott ez az instrumentális, páratlan és igényes zenei csemege, így gyorsan beszereztem a Solaris együttes, -ekkor már közel két évtizede létező- albumát, a Marsbéli Krónikákat. Ezzel egy időben kezdett egy gondolat is mocorogni a fejemben, miszerint ezeket a Solaris-os fickókat én már láttam valahol! Gondolom, innentől már sokan tudják a „megfejtést”, de azon olvasók kedvéért, akik nem sejtik még, hogy miről is van most szó, nem lövöm le előre a poént!

Pócs Tamással beszélgettem…                                                                Deák Tamás -machine-

Hogyan indult a pályafutásod?

A szüleim összebújva féltek az ’56-os eseményektől, ezért 1957. május 31-én, megszülettem Budapesten, a festői VII. kerületi Péterfy Sándor utcai kórházban. A szülészet azóta sem lett tatarozva, még látszanak a lövedék nyomok. Igaz, hogy festve már volt, szóval így mindenképpen „festői”.
A zene szeretete általános sulis koromban kezdett kiütközni, (III. ker. Zápor u.) a Cream fogott meg először, méghozzá a "Sitting on Top of the World". Ezzel szinte egy időben inspirált Frenreisz Karcsi játéka és munkássága a Metro-ból. Nyolcadikban, már egy dobgitáron próbáltam utánozni Jack Bruce-t, ami nem nagyon sikerült, konkrétan tragikus volt. Később a gimiben (III. ker. Kőrösi Cs. Sándor), hirtelen "mély vízbe estem", mert az első igazi zenekaromban (Sör együttes) valódi tehetségekkel játszottam egy zenekarban, akik azóta már világhírű zenészek. (Dévényi Ádám – ének, Lakatos Tóni – szaxofon), szóval itt már irgalmatlanul sokat kellett gyakorolni, az apámtól kapott Höfner-en, amit később egy Framus-ra, aztán egy Status JB-re cseréltem. Többször játszottunk a gimi pinceklubjában, jó bulik voltak. Neki álltam komolyan tanulni a zenét. A hangszeres tanáraim közül Csepei volt az első, aztán jött Kúnos Ferenc a postás suliban (nagybőgőn), később Vasvári Pali és Gőz László a konzi előkészítőn, végül Binder Karcsi. Csak bőgőzni tanultam, basszusgitáron hivatalosan soha. Néhányan azt mondják, hogy ez látszik is. Tény, hogy a mai napig bőgő ujjrendet használok.

Melyek voltak azok a zenei stílusok és bandák, akik a zenei pályafutásod elején nagy hatással voltak rád?

Már a legelején is a progresszív zene volt az első helyen, ezen nőttem fel. Emersont, King Crimsont, SBB-t hallgattunk. Syrius, Mini, Theatrum, vagy Panta Rhei koncertre jártunk, meg LGT-re, a Karesz miatt. Bartát is szerettem. Akkoriban, '71-'72 körül az LGT még nem nyált játszott. (szerintem később sem! a szerk.) No meg ott volt a Syrius és persze Orszáczky Miklós, meg a Tibusz (Tátrai Tibor) és a 15-20 perces számaikat mi kívülről fújtuk, hangról-hangra. Ez nem csak azokra vonatkozott, akik a zenéléssel foglalkoztak, hanem az akkori átlag közönség is betéve tudta a dalokat. Abban az időben nagyon ment itthon a progresszív zene, meg egyáltalán az élő koncertek.
A fenti előadókon kívül nagyon bejött még Mark King, de ez már egy későbbi történet. A mostaniak közül Wooten-t természetesen elismerem, de kicsit inkább már a bűvészet kategóriába sorolnám. Nagyon sok jó basszusgitáros van. Magyar is. Barabás Tomi, Póka Egon, Lőrincz Viktor (hozzá járok slap továbbképzésre, mert haladni kell kicsit vénen is a korral) és még sokan mások.

A már említett első bandád a SÖR után mik következtek?

A Sör után, a Szintézis trió jött, 1976-tól, 1980-ig. Geróts Zoli - billentyű, Horváth Tibor – dob. Ez már úgymond profi csapatnak volt mondható, mert pénzt kerestünk vele és egyszer még a Matúz is lejött fuvolázni. Szerettem, jó zenekar volt, igényes zene.
1980-1982, következett a Pókderby. Gömöri Zsolt (Edda) – billentyű, Borhi Miki – gitár, Török Andor – dob, (most övé a Jazz Garden), Horváth Csaba (Charlie öccse) – ének, szaxi. Egyetemi klubokban is nyomtuk és a '81-es dorogi rock fesztiválon is játszottunk. Gömöri már akkor is jó dolgokat művelt, így '82-ben el is szipkázta a Piramis. Közben egy évig - a Pókderby-vel párhuzamosan - játszottam a Vágtázó Halottkémekben, meg Vaszlavikkal és Vahornnal a Csiga-Bigában. Aztán jött '82 nyara. Kisszabó lefalcolt az Első Emeletbe, ezért a Solaris basszerost keresett. Akkor már a kedvenc magyar bandám volt, így lementem a próbára. Azóta ott vagyok. Eleinte nehéz volt, de mindenki segített. Akkor fogtam fel igazán, milyen jó iskola volt korábban a Szintézis. Közben megcsináltuk '85 nyarán a Napoleon Boulevard zenekart, ami 1992-ig tartott, majd hosszú kihagyás után most újra működik a csapat. Közben '86-tól szüneteltettük a Solarist, mert egyszerűen nem volt rá idő. Eleinte volt pár olyan buli, hogy kezdtünk a Solarissal, utána átöltöztünk, és jött a NB. Anyagilag klassz volt, csak fizikailag nem bírtuk sokáig. Mindent, de mindent elértünk a Napoleon Boulevard-al, amit magyar zenekar elérhetett akkor. Emerton díj, ORI nívó díj, minden. 17 slágerlistás szám, több mint egymillió eladott lemez. Külföldi sikerek, nem kicsik. Viszont James (Karácsony János), már a NB elején megmondta, hogy van egy határ, ami után nem engednek lépni ebben az országban és igaza volt. Pedig akkor még a zenészeket embernek tekintették, és a lemezlovasok még nem számítottak zenésznek!
Mindenesetre ment a banda, jól kerestünk, sztárok voltunk (magyar viszonylatban). Repülővel vittek a MIDEM-re, miközben a Szikora Robiék alattunk mikrobusszal tartottak ugyanoda. Aztán persze ideiglenesen vége lett. Igaz, mi döntöttünk úgy, hogy szünet, pedig az utolsó akkori NB lemez is százezer fölött fogyott, de úgy éreztük, akkor és ott kell abbahagyni. Czigi még folytatta Lillával két lemez erejéig, mi meg csináltunk egy lemezt Trenka Csaba, Egyenlítői Magyar Afrika című könyvére, de ez már inkább újra a Solaris vonalat követte. Később még csináltunk itt-ott pár lemezt.
Japánban 1988-ban kiadták az első Solaris lemezt cd-n, (nálunk akkor még nem, pedig a bakelit negyvenezernél tartott akkor, ma már több mint hetvenezer a cd-kkel együtt). Mindezt megfülelte egy USA muki (Greg Walker), aki meghívott minket Los Angelesbe a legnagyobb kaliforniai progrock fesztiválra, ráadásul főműsorként. Oda, ahol előző évben az Emerson volt a fő szám. Azt mondta, hogy évek óta várják kint a Solarist, persze ezt mi nem hittük el, mondtuk is neki, hogy éppen nincs zenekar. Ő azt mondta erre, hogy legyen! Próbák következtek éjjel-nappal és újra lett Solaris zenekar. Amit mi az USA-ban tapasztaltunk, az segített abban, hogy ne tegyem le végleg a hangszert. Több ezer ember, és tényleg csak miattunk voltak ott. Ez az, ami itthon nincsen sajnos. Csináltunk is akkor ott melegében egy dupla koncertlemezt, ez '96-ban meg is jelent itthon, az USA-ban, Japánban, Brazíliában, Franciaországban és Mexikóban. Most jelenhetett meg ez a koncert itthon DVD-n is, de csak azért, mert mi kiadattuk a Periferic Records-szal karöltve, különben nem lett volna rá kiadó, soha az életben. A Solaris külföldön is rétegzenének számít, csak ott ez a réteg sokkal-sokkal nagyobb.

A kaliforniai buli után következett még sok másik koncert is, Rio de Janeiro, Washington, New York, Mexicali, Mexico City, Monterrey. A legnagyobb progrock fesztiválok. Mindenhol főműsorban, és tényleg több ezer ember, kizárólag a Solaris miatt. Megvalósult álmok. A mai napig sokkal népszerűbb a zenekar szerte a világban, mint itthon. Jóval több lemezünket veszik meg külföldön, mint Magyarországon. Ez persze szomorú. 2006-ban végre lett itthon is egy totál teli MÜPA. Ez is kijön idén dupla DVD-n, de ez is csak azért, mert mi adjuk ki. Aztán a MÜPA után az Erdész Robi azt mondta, hogy többet ő nem áll színpadra és a Bogdán Csabinak sincs ideje Solaris-ozni, így végül ezért alapítottam meg a Tompox-ot, mert én viszont nem hagyom abba a Solaris-t színpadon, mert imádom. Először Solaris Fusion néven, aztán Nostradamus (Ki is jött egy lemez), és 2008 óta Tompox néven fut a csapat. Nehéz menet, de csináljuk. Közben Gömör Lacival, Kiss Zolival (ZBB, Korál Forever, régebben Tompox, és még vagy 8 zenekar) csináltunk egy Drappsapka nevű formációt, de valamiért nem úgy jött be, ahogy vártuk. Pedig szerintem jópofi volt, van a Youtube-ra feltéve két szám is, ha érdekel.

Jó adag szerencse is kellett ahhoz, hogy a Marsbéli Krónikák megjelenhessen a régi „érában”. A második album már nem kapott „zöld utat”. Ha ez, akkor nem így alakul, folytattátok volna a Solarist, vagy mindenképpen stílusváltás következett volna?

Az úgy volt, hogy 1983 elején bevittük az Erdész Robival az állami -egyetlen atyaúristen- kiadóhoz a lemezanyagot. Azt mondták, hogy emitt hosszú, másutt meg rövid az anyag, ezért változtassuk meg, különben viszlát. Egy hónap múlva Czigivel (Cziglán István, elhunyt 1998-ban) bevittük dettó ugyanazt a kazettát úgy, hogy egyáltalán hozzá sem nyúltunk. Meghallgatták, majd azt mondták, hogy „na így már rendben van, kiadjuk”. És ez tényleg így volt! A Marsbéli krónikákat Törökbálinton, éjjel 12-től reggel 8-ig kellett felvenni, és két hetet kaptunk rá összesen, 1983 novemberében. Keverés decemberben, kiadás '84 tavasz. „Érdekes” volt, de akkoriban ez így ment. Ma, a dob kivételével otthon, a szobában készül a Tompox anyag, meg részben a próbateremben Hard disc-kel. Ez baj is, meg nem is. Nyilván mindenki tudja, mire gondolok. Visszatérve a Marsbéli Krónikák megjelenésének körülményeihez, ott a szerencse is közrejátszott, de az is, hogy akkor már tényleg ment a banda. Sok buli volt, főleg egyetemi klubokban, meg ORI turné és az is igaz, hogy Wilpert Imre (a kiadó) szerette a Solarist. Ezt azóta is köszönjük Imre! Az East zenekar emiatt pipa is volt, mert őket akkor még nem engedték énekes nélkül a stúdióba. A második album, (a fekete dupla) akkor kapott zöld utat, amikor a Napoleon Boulevard-al kerestünk egy csomó pénzt a lemezkiadónak, és azt mondták, hogy most kívánhatunk valamit, ők teljesíteni fogják. Ledöbbentek, amikor a kettes dupla Solarist akartuk, és nem valami specó anyagot a Napoleon-nak, de az ígéretüket megtartották és kiadták a dupla Solaris lemezt, akkor már CD-n is. Persze ekkor már évek óta Boros Lajos (Bumeráng) volt a kiadói menedzserünk, és az Ő szavára már akkor is megnyíltak a kapuk, mindez 1990-ben volt. Ha korábban, '85-ben engedték volna kiadni a másodikat, akkor is lett volna Napoleon, csak talán később, mert volt egy csomó ötlet hozzá. Sőt, ha lett volna rá idő, készült volna más dolog is, mégpedig egy metál banda, mert arra is volt ötlet. Ezekre az új ötletekre azért is lett volna még szükség, mert a Solaris-al nem kerestünk túl sokat és nehéz volt így megélni. Mindezek ellenére tényleg nem a pénzért csináltuk meg a Napoleon-t, hiszen honnan is tudhattuk volna előre, hogy sikeres lesz e egyáltalán a dolog, de végül nagyon jól bejött. Jobban, mint azt mi álmodni mertük volna. Ekkor már baromi jól kerestünk, de elutazgattam a pénzt, meg háromszor nősültem és váltam, no meg jól is éltem közben. Sajnos nem vagyok egy előrelátó típus. Ma rohadt nehéz mind a két zenekarral, főleg néhányunknak, akik csak abból élünk, de ezt tudja mindenki, aki itthon erre adja a fejét.

Egyet értesz-e azzal a nézettel, miszerint a Solaris egy zeneileg kiforrottabb csapat volt a Napoleon Boulevard-al szemben?

Semmiképpen. Ez lehet, hogy a könnyed slágerekre igaz, "Szállj velem, Júlia, Legyetek jók, ha tudtok, stb.", de a NB sok száma olyan, mint a Solaris, csak énekkel, és már csak azért sem értek egyet a nézettel, mert a két zenekar Lilla kivételével pontosan ugyanaz!

A Napoleon tehát jelenleg is működő csapat, a Solaris viszont „pihen”. Vannak tervek?

Pontosítva, egy éve újra működik a NB. Elképzelhető egy-vagy két Solaris koncert a jövőben, de ahhoz sok pénzt kell összeszedni "szponzorikusság" segítségével, az meg nincsen egyelőre. Tehát Solaris koncert vagy lesz, vagy nem, viszont új lemezt azt tervezünk még előbb-utóbb. Az új Napoleon lemez, a „Világfalu”,  egy hónapja jött ki. Egyáltalán nem követi a régi NB stílust. Reméljük, hogy sok buli lesz idén is. A Tompox lemez viszont majdnem kész. Van egy pesti klub, ahol a Tompox-szal minden hónap második péntekén játszunk, illetve még ott, ahova hívnak bennünket. (Városligeti sörsátor, jazzfesztiválok, PECSA, stb.)

Néhány Solaris tag nehezményezte a saját projektedet, a Tompox-ot, mivel úgy gondolják, hogy az ő beleegyezésük nélkül nem szabadna tovább vinned a Solaris dalokat a Tompoxba…

Valóban, néhányan a Solarisból nehezményezték, hogy nélkülük is folytatom, de ezt leírom részletesen a „Tompox zenekar” Facebook oldalán. Most már viszont Ők is látják, hogyha valaki Solaris zenét (meg új saját számokat is) szeretne élőben hallani, annak Tompoxra kell járni, mert más alternatíva jelenleg nincs. Arról nem tehetek, hogy nem akarnak koncertezni különböző okokra hivatkozva a többiek. Persze igyekszünk rendben eljátszani a cuccot, ezért sokat próbálunk. Vendég is sokszor van, néha Solaris tag is. De ezt bővebben, magad is elolvashatod az oldalon:

"A Tompox zenekart 2008 októberében alapítottam, emellett még játszom (azaz játszanék, nem csak studióban) a Solarisban, és valóban játszom az ismét aktív Napoleon Boulevardban. Azért jött létre a Tompox zenekar, mert a legendás Solaris együttes néhány tagja már nem akart színpadon szerepelni. Úgy gondoltuk, 2006 végén Gömör Lacival, hogy mégis folytatni kell ennek a zenének az élő megszólaltatását. Ezért alapítottam a Tompox nevű formációt, mely Solaris és saját szerzeményeket játszik. Meg néha egy-két King Crimsont is. Meg ami eszünkbe jut, és mindegyikünknek tetszik. Most készítjük első albumunkat, természetesen saját kompozíciókkal. De ne szaladjunk ennyire előre.
Azt már most, az elején kijelentem félreértések elkerülése végett, hogy amennyiben a Solaris zenekar a 2006-os nagy budapesti koncert után folytatta volna munkásságát (színpadon), akkor eszembe sem jutott volna új zenekart csinálni. Nagyon sok buktatóval indult az egész történet, 2006-2007-ben. Többen személyes sértésnek vették, (a Solarisban is) hogy csináltunk Gömör Lacival egy zenekart Solaris Fusion néven. És micsoda szentségtörés, nem átallottunk Solaris számokat játszani a koncerteken. És jujjj, még a zenekar nevének betűtípusa is a Solarist idézte. És sárgán is írtuk, mint a Solarist. Hát ez már aztán nonszensz. Az eszükbe sem jutott, hogy épp a Solarisra akartunk utalni ezekkel, akinek meg eszébe jutott, az pont ezt nehezményezte. Jópofa dolgok. Máig nem értem. Azaz, most már azt hiszem értem, de inkább magamban tartom.
Fentiek, azért is érdekesek számomra, mert ugyan nem alapítótagként, de 1982 óta vagyok a Solaris tagja, tehát nem isten elleni vétek, hogy szeretek Solaris zenét játszani, és amit végképp nem tudok felfogni, ahelyett, hogy örültek volna, hogy vannak még hülyék, akik a szívükön viselik, hogy ezek a zenék ne csak lemezeken legyenek hallhatóak, (mert máshol ugyan nem, vagy csak nagyon ritkán), néhányan közölték, hogy nyilván aprópénzre akarom váltani a Solaris életművet, meg más szerzeményeivel akarok hatalmas összegeket bezsebelni. És, hogy Solarist csak nagy koncerttermekben illik játszani, nem kis klubokban. Ezt néhány rajongótól is megkaptam. Ők a mai napig távollétükkel tüntetnek eme szentségtöréseink miatt. Ezekkel a Kedves Emberekkel ezúton is tudatom, hogy a Solaris mindig is csapatmunka volt, legtöbbször nem csak annak a zenésznek az egyedüli terméke, aki az aktuális szerzeményeknél hivatalosan fel van tüntetve. Mint ahogy ez a Tompoxnál is így van. Mondom ezt úgy, hogy számos Solaris kompozícióban én is hivatalos szerzőként vagyok jegyezve. Valamint a Solaris annak idején egyáltalán nem pironkodott, ha kis klubokban lépett fel. (Egyébként a Tompox sem csak kis klubokban játszik, de mindegy).
A másik az anyagi része. Nos, abból a pénzből, amit ezzel a zenekarral kerestem, illetve keresek ma is, egy filigrán anorexiás egy hét alatt éhen halna. Jelenleg ez a zenekarosdi inkább nekünk kerül pénzbe. Aki nem hiszi, járjon utána. Nincs titkosítva. Ennyit erről, de úgy érzem szükséges tisztába tenni ezeket a dolgokat. A leírtakért természetesen vállalom a felelősséget.
Szóval 2007-ben Barcsik Valival, Bartha Gyurival, Káptalan Bandival, és természetesen Gömör Lacival önfeledten koncertezni kezdtünk a Solaris Fusionnal, mikoris kompromisszumokra hajlamosak révén - engedve a nyomásnak - nevünket Nostradamusra változtattuk. Közben Földesi Peti vette át Bartha Gyuri szerepét a fuvolánál. Vali kihasználva a lehetőséget el is készítette önálló nagylemezét a Nostradamus éra alatt. Nem bántani szeretném, mert nagyon jónak tartom a lemezt, és soha nem vitattam Vali szerzői kvalitását, de ez a lemez nem közös produkció volt, és nem az én szájízem szerint készült. Nagyrészt nélkülözte a „Solarisos” dallamokat és hangszerelést. De mondom, ettől függetlenül meggyőződésem, hogy ez jó zene, csak nem az én világom. Ezért 2008 nyarán Gömör Lacival eljöttünk, és következő héten már a Tompoxszal próbáltam. Laci ezt már nem vállalta, belefáradt a szélmalomharcba.
A mostani Tompox zenekar egy nagyon jó alkotói közösség. A saját számoknál egy nyelven beszélünk, de mindannyian szeretünk Solaris zenét is játszani. Igyekszünk hitelesen előadni a régi Solaris szerzeményeket, akkor is, ha néhánynál korabeli billentyűs hangszerek híján nehéz ugyanazokat a hangszíneket felidézni. Viszont az improvizatív részeknél már belecsempésszük magunkat is, (ez mondjuk pont nálam nem jelent változást a Solarishoz képest). Amíg lehetséges, és van rá érdeklődés, addig folytatjuk. Itt tartunk most, remélve, hogy Böszörményi Gergely, azaz a Periferic Records, kiadja a már majdnem kész Tompox korongot. Mindazonáltal, ha Kollár Attilának sikerül az a törekvése, hogy idén legalább egy koncertre újra együtt játsszon a Solaris, annak nagyon örülnék, és szívvel-lélekkel támogatom."

A Napoleon Bolulevard felállása a koncerteken:

Vincze Lilla – ének
Gömör Laci – dob
Kollár Attila – fuvola, vokál
Nagy (Liszt) Zsolt – billencs, vokál
Vámos Zsolt – gitár
Én - Basszusgitár

A Tompox felállása:

Balla Endre – billencs
Berdár Gábor – gitár
Szula Péter – dob
Tasi Ádám – fuvola
Én - basszusgitár
Vincze Lilla – ének. (vendég, amikor énekes számokat is játszunk.)

Említetted már, hogy sok példaképed volt már a pályád elején is. Hogyan látod a mai fiatal, feltörekvő zenészeket? Élnek vajon hazai példaképek az ő szemükben is olyan formában, ahogyan az a ti esetetekben jellemző volt, a szakma akkori, nagy öregjeivel szemben?

Példaképeik vannak, de nem úgy, mint nekünk voltak. Mi, akik itthon a harmadik generáció vagyunk (első az Illés, Omega, Metro, Syrius, LGT stb., második a Korál, Piramis, Karthago stb.). Szóval mi bámultuk az idősebb nagyokat, de mi voltunk az első korosztály, amelyik már minden külföldi zenéhez legálisan hozzá juthatott, így össze tudtuk hasonlítani őket a hazai csapatokkal és azt láttuk, hogy a mieink simán felveszik a versenyt zenei tudásban a külföldiekkel. Ekkor még persze nem volt internet és sokkal kevesebb volt az oktató anyag, valamint a jó tanár, a hangszerekről pedig nem is beszélve. Mindezen okok miatt, mi rendkívüli módon tiszteltük azokat az idősebb zenészeket, akik még a miénknél is sokkal rosszabb körülményeik dacára képesek voltak nyugati szinten zenélni, sőt, új műfajokat teremteni. Ma minden itt van helyben, csak gyakorolni kell. Kezdők néha milliós hangszerekkel indulnak és sokszor manuálisan el is hagyják a példaképeiket, csak egy valamit felejtenek el:
Ha ezek a példaképek, akiket ma már sokszor lenéznek, nem találták volna ki ezt az egész valamit, amit ma rockzenének hívunk, akkor nekik ma nem lenne kit utánozni, vagy túlszárnyalni, vagy lopkodni. Sokszor hallom, hogy „ááá, a Hendrix csak kaparászott a gitáron”. Csak az az érdekes, hogy Hendrix után az egész világ úgy akart játszani, mint ő. Sajnos, a tényleg tiszteletre méltó, virtuóz manuális tudáson kívül, borzasztóan kevés eredetiséget és újdonságot fedezek fel itthon, az úgy nevezett fiatal zenekarokban, pedig sok koncertre járok. Persze vannak kivételek szép számmal, de sokszor baromira nagy az arc, és nem értik, hogy még miért nem sztárok, pedig tizenháromezerkettöszázharminchét hangot tudnak kipengetni százon. Szóval néha hiányzik a zenei és egyéb alázat. Mindezeken kívül, egy valamit felejtenek még el a mai fiatalok, mégpedig azt,

Sokak számára a zenélés, csupán egy non-profit hobbi a civil foglalkozás mellett, másoknál mellékállásként funkcionál, viszont szép számmal akadnak olyan hangszeresek is, akiknek a zene az egyedüli és fő megélhetési forrásuk. Ilyen főállású zenész -az előző riportban bemutatott- Eged Marci is. Marci ékes példája egy zeneileg magasan képzett, stílus független session zenésznek, aki ha kell, bármilyen zenei környezetben tökéletesen megállja a helyét. Vannak azonban olyan főállású zenészek is, akik kizárólag egy zenei irányzat mellett tették le a voksukat és ezen az önmaguk által leszűkített terepen próbálják a maximumot nyújtani. Egy ilyen zenésszel készítettem a következő riportomat, aki számára a stílus egy életérzés is egyben, mivel úgymond "rákenroll" életet él. Horváth "Sexy" Gáborral beszélgettem...

Deák Tamás - machine
 

Hogyan kerültél kapcsolatba a zenével?
 

Gyerek voltam még és egy pc-s játékkal játszottam éjjel-nappal, ez volt a Carmageddon 2, aminek a zenéjére nagyon durván rákattantam. Anyukámnak is megmutattam a nótákat. Ő azt mondta, hogy ez Led Zeppelin, úgyhogy karácsonyra megkaptam az összes lemezüket. Végighallgattam minden felvételt, de nem lettek meg a játékban hallott dalok. Egyrészt akkor még nem volt internet ahol rákereshettem volna az előadóra, másrészt eredeti, gyári játékot még fotókon sem mertünk nézegetni, olyan árban voltak, úgyhogy keresgéltem tovább szorgalmasan, míg végül meglett a dalok "gazdája". Az Iron Maiden volt az a banda.  Ekkor 14éves voltam és még nem volt csajom. Gondoltam, ha lesz egy gitárom, talán lesz csajom is. Meglett az első gitárom, de csajom a következő négy évben még mindig nem lett, úgyhogy ezt a négy évet szénné gyakoroltam a hangszeren, eközben szépen lassan előjöttek azok a régen várt, bűvös hangok. Azóta persze sokat fejlődtem, de a rutin legnagyobb része ezekből az időkből van meg. A családomban senki nem zenél, de a szüleim nagyon sokat segítettek. Faterom azt szerette volna, hogy élsportoló legyek (erőemelő), de elég korán rájöttem, hogy ez nem az én utam, mert engem csak a zene érdekelt. Amikor már jöttek a komolyabb fellépések (17 voltam) akkor Ő is belátta, hogy ezen az úton kell tovább engednie!

Tehát 17évesen már zenekarban játszottál. Erről mesélj kicsit bővebben is! Hogyan kezdődött?

A gimnázium harmadik évfolyamának elején, nem igazán tudtam visszaállni a nyári szünetelésből. Ment a zenélés, piálás, csajozás és engem nagyon zavart, hogy nem tudok mit kezdeni magammal, úgy éreztem bizonyítanom kell, mert még semmit nem tettem le az asztalra, így hát próbálkoztam. Akkoriban durván elkapott a rock&roll életérzés, így az első komolyabb zenekarom az Embers -metalcore- miatt folyamatosan hiányoztam a suliból. Abban az évben, december közepén kerültem be az említett zenekarba, majd ott helyben közölték, hogy a két ünnep között Európai turné. Köpni-nyelni nem tudtam! Buszba be, uccu neki! Állat volt! Itt jöttek a „durvulenciák”, kicsit elszálltam. Év végén bementem a suliba a vizsgákra és konkrétan kib…m magam! Anyám már nem tudott mit kezdeni velem, úgyhogy beiratkoztam levelezőre. Na, az állat volt, nem volt kötelező bejárni és a vizsgákon kettes volt az alapjegy.

Rögtön a basszusgitárral indítottál?

Nem. Alapvetően gitáros vagyok, az Embers-ben is gitárosként nyomultam, de még a gimiben (Piarista) volt egy zenekar, akikkel templomi dalokat játszottunk a miséken és gitárosként már nem fértem be a keretbe, így elmentem a győri hangszerboltba és kiválasztottam a legállatabb Jackson basszusgitárt, amire gyorsan összesefteltem a lóvét és megvettem. A következő misén már ezzel nyomtam!

Milyen zenei stílusok hatnak, hatottak rád?

Mint serdülő fiatal, én is a rock alapjaival kezdtem. Ossian, Pokolgép, Iron Maiden. Az osztálytársaim is velem kezdték ezt, de ők punkoztak, nekem meg elegem lett a tingli-tangli zenekarokból, elkezdtem Slayer-t hallgatni, és akkor megpecsételődött minden.
Ma azt vallom, hogy minden zenében van valami jó dolog, így mindenféle stílusra nyitott vagyok. Hallgatok komolyzenét is, meg a legkeményebb, legbrutálisabb deathcore zenekarokat. Mindenhonnan ragad rám egy kis „ez-az”, de a legjobban egy olyan, képzeletbeli figurához hasonlítanám magam, aki a 80-as években kezdett el gyakorolni, majd kihagyott pár évet, végül elment a Faith No More-ba gitározni.
Tehát alapvetően gitáros vagyok, viszont ma már basszusgitárosként is ugyanolyan jól megállom a helyem, viszont azt gondolom, hogy én vagyok a tipikus példája az igazi „szar arc” basszusgitárosnak, aki kib...tt hangos, iszonyat bunkó, a fülzsírt kiveri a színpad előtt állók füléből és mindenkit leszar. Persze mindezt némi túlzással mondom, mert ennyire brutál azért nem vagyok, mivel profi felfogással és kellő zenei alázattal adom elő a laza figurát a színpadon, szóval ennyit a stílusról.

Magát a játékstílusodat hogyan határoznád meg?

Sziasztok!

Balogh Tamás vagyok, 1956-ban születtem. Makón élek a családommal. Egy feleség, két gyerek, családi ház. Egy közraktár itteni telepét vezetem 1998 óta. 14 évig dolgoztam a gabonaiparban, aztán 5 év kihagyás után hívtak ide dolgozni, ahol gabona tárolásával foglalkozunk. Állattenyésztő üzemmérnök, majd agrármérnök lettem, aztán '89-ben még egy vállalkozó és marketingmenedzser szakközgazdászi diplomát szereztem. A zene már gyerekkorom óta jelen van az életemben. Általános iskolában énekkaros voltam és néptáncos. Másodikos koromban kaptam egy 7 húros orosz akusztikus gitárt, amivel nem sok mindent tudtam csinálni, mert nem volt miből-kivel tanulnom. Középiskolás koromban szinte egy időben vettem a kezembe a basszusgitárt és az akusztikusat. Egy iskolai csapatban basszusoztam, aztán ennek vége lett a sulival. Vettem egy CREMONA akusztikus gitárt és azt pengettem. A faluban, ahol laktam, egy téli idényt végig nyomtunk szombatonként a kultúrházban az ottani fiatalok talpa alá. Középiskolás koromban csináltam egy basszusgitárt, aminek a fogólapja az említett 7 húros gitáré volt… Fénykép is van rólunk, de a gitárt sajnos egy gyenge pillanatomban odaadtam valami gyereknek játszani. Azóta sem láttam... A főiskolán szerveztem egy zenekart, versmegzenésítéseket játszottunk, aminek egy része általam zenésült meg, másik része az akkori ismert együttesek repertoárjából való volt (pl: Kaláka, Kormorán. A kottát azóta sem ismerem olvasási szinten, meg amúgy sem, viszont elég jó hallásom van, meg némi zenei kreativitásom.) Akkor vettem egy NDK-s 12 húros akusztikus gitárt. A főiskola után 85-ben a középiskolai volt zenésztársam meghívott a zenekarába, amelyben szólóztam. Ez egy gyerekszínház zenekara volt, ahol az általa írt darabot adtuk elő gyerekekkel, meg volt egy irodalmi összeállítás is. Ezekről sajnos egy hangnyi felvétel sincs a birtokomban. Ennek az időszaknak egy év múlva vége lett és azóta nem csináltam semmit. Egészen addig, amíg először a lányom nem vett egy akusztikus gitárt  (azóta már eladta), majd a fiam egy elektromosat. Akkor éledt fel bennem ismét a zenélhetnék és egyre többet vettem elő a saját 12-esemet is. A fiam az elsőt később lecserélte egy Epiphone-ra, ekkor jelentkeztem be először a gitar.hu-ra tanácsért, onnan meg már egyenes út vezetett ide a basszerek közé. Igen, vissza a kezdetekhez.
2007 májusában vettem meg életem eddig első és egyetlen igazi basszgitárját, egy akkor 15 éves, amerikai Peavey DynaBass 5 húros aktiv-passziv gitárt. 2007 öszén pedig a hozzávaló, PROLUDE full stack-et. Azt hiszem az én szintemen ez a cucc elegendő lesz egy ideig. Egy olyan zenekarban játszom most, ahol a legfiatalabb 2 tag a fiam-lányom lehetne, de ez nem okoz semmi galibát, az elfogadás kölcsönös. Ret-rock-ot játszunk egyelőre magyar bandáktól (Edda, LGT, Beatrice, Bikini, Dinamit, P-box, KFT, stb). Sajnos nincs énekesünk, így kénytelen voltam rágyúrni -átmeneti jelleggel-, hogy azért legyen értelme a játéknak. Alig várom, hogy legyen egy jó énekesünk, mert egy jó énekes, aki jól el tudja adni magát és a zenénket, már fél siker szerintem.
Közben a fiam is belezuhant a zenész életbe, persze hozzám hasonlóan csak amatőr fokon, de neki már jóval több tapasztalata van 21 évesen, mint nekem… Jó pár koncerten túl vannak, többek között az idei szegedi SZIN-en egy internetes szavazás eredményeként nyertek egy fellépést és a Pepsi-színpadon játszottak. Na ehhez kapcsolódik egy számomra szívmelengető élmény, ami ezen a fellépésen kezdődött és ősszel folytatódott. A számok felkonferálása közben itt hallottam az egyik szám előtt, hogy ezt a számot Ádám – a fiam – írta a nagyapjáról, aki 4 éve eltávozott közülünk. Otthon rákérdeztem, hogy ez tényleg a papáról szól-e és bólintott. Ősszel elkezdték a helyi TV-studióban a demó számaik felvételét. Egy nap megkérdezte tőlem, hogy tudok-e screemozni? Hát… biztos, mondtam és gyorsan ki is próbáltam. Azt mondta, hogy tök jó, kellene az egyik számban itt-ott benyomni valami hasonlót. Egyik hétvégére meg is szervezték a felvételt. Elmentem és ott derült ki, hogy abban a bizonyos számban – aminek Emlék a címe - kell produkálnom, amit a papáról írt. Megbeszéltük, felvettük, és amikor visszahallgattuk, akkor tudatosult bennem a tény, hogy ez most egy család-történeti csúcspont. Itt állunk egymás mellett és hallgatjuk azt a dalt, amit ő írt, az énekesükkel együtt énekel és amiben én is „megjelenek” néhány hang erejéig. Gondoljatok bele: az apámról szóló dalban a fia – én -  és az unokája – a szerző -  együtt énekel. Bevallom, elérzékenyültem. Amikor lekísért a stúdió udvarára, megöleltem és megköszöntem neki a lehetőséget, ami ebben a formában azt hiszem egyszeri és megismételhetetlen volt. Most, hogy ezt leírtam, egy kicsit megint megkönnyeztem. Hálát adok a sorsnak, hogy ez így összejött, köszönet ez úton is a fiamnak ezért.
Hogy mit hoz a jövő? Remélem, nekik sokkal többet, mint ami még nekem adatik. Mindenesetre mostanában rájöttem, hogy a zene, a zenélés nagyon fontos az életemben és most sajnálom igazán azt a 30 évet, ami zenélés szempontjából kimaradt az életemből. Ezt már bepótolni nem lehet, de amíg megmozdul a kezem addig biztosan az egyik leggyakoribb mozdulata az lesz, amikor a gitárom felé nyúlok, felveszem és játszom, leginkább magamnak, meg ha lesz rá igény, akkor azoknak, akiknek tetszik. És drukkolok a fiamnak, hogy legyen sikeres, és ne kövesse el azt a hibát, amit én. Ne tegye a sarokba a gitárt, mert bár milyen gondja van, bármilyen nehéz lesz esetleg a lelke valamiért, a gitár, a gitározás az elfeledteti egy időre azokat. Megnyugtat, feltölt. Lélekben pedig gazdagabb lesz a zene, a zenélés által. Ezt nem szabad abbahagyni. Neki sem, nekünk sem.

Tamás(papa)