Emlékszem még azokra az évekre, amikor kis országunkat elöntötte a new wave popkultúrából táplálkozó „new romantics” divatőrület. Szőkített és dauerolt sérót viseltek fiúk és lányok egyaránt, az XXL-es válltömés pedig szinte még a pizsamákból sem hiányozhatott ekkoriban. A papagájszínű cuccok, meg a trafikos bizsuk mentek orrba-szájba és egy magára valamit is adó, nagyvárosi „pop-arc” srác, féltenyérnyi fülbevalók és smink-készlet nélkül el sem indulhatott otthonról. Ez az őrület nagyjából a nyolcvanas évek közepén indult útjára hazánkban, jó három-négy éves késéssel az akkori „nyugathoz” képest. Ekkor már olyan nevek taroltak világszerte a divatőrület mögé bújva, mint a Duran-Duran, a Spandau Ballet, az Adam and the Ants, vagy a folyamatosan, kaméleon módjára módszeresen meg-megújuló, David Bowie. Természetesen, a nyugati mintát követve, nálunk is megjelentek a hasonló stílusban dizájnolt zenekarok, mint például az Első Emelet, a Napoleon Boulevard, vagy a Step együttes (a banda második basszusgitárosa, Mester Tamás, a mai napig sem tudja nélkülözni méretes fülbevalóit). Visszatérve a történet elejére, nagyjából 12éves srác voltam, amikor a már említett Napoleon Boulevard a „Kérlek, ne félj” című dalukkal tarolt a slágerlistákon, „ugye, eljönnek ma a repülők”. Emlékszem, hogy külön felfigyeltem a csapat basszusgitárosára, mert számomra kissé kilógott a jólfésült csapatból, mivel egészen hihetően hozta -a többiekkel ellentétben- a „new romantics” fazont, tehát amolyan „menő arc” volt. Persze az egész Napoleon Boulevard őrület engem nem túlzottan érintett meg közelebbről, mert akkoriban egy másik nagy divathullámra voltam hangolva, a súlyos metálra, így többnyire azt nyomattam apám Videoton hifijén, aminek borzasztóan örültek a szüleim, és persze a szomszédok is. Később, már az új évezred hajnalán, az internetes korszak hazai terjedésének kezdetén, előszeretettel és nagy érdeklődéssel kutattam a régi, -70-es, 80-as évek- legendás rock bandáinak zenei archívumai között. Ekkor akadtam rá egy progresszív rockot játszó csapat néhány dalának foszlányaira is. Megfogott ez az instrumentális, páratlan és igényes zenei csemege, így gyorsan beszereztem a Solaris együttes, -ekkor már közel két évtizede létező- albumát, a Marsbéli Krónikákat. Ezzel egy időben kezdett egy gondolat is mocorogni a fejemben, miszerint ezeket a Solaris-os fickókat én már láttam valahol! Gondolom, innentől már sokan tudják a „megfejtést”, de azon olvasók kedvéért, akik nem sejtik még, hogy miről is van most szó, nem lövöm le előre a poént!

Pócs Tamással beszélgettem…                                                                Deák Tamás -machine-

Hogyan indult a pályafutásod?

A szüleim összebújva féltek az ’56-os eseményektől, ezért 1957. május 31-én, megszülettem Budapesten, a festői VII. kerületi Péterfy Sándor utcai kórházban. A szülészet azóta sem lett tatarozva, még látszanak a lövedék nyomok. Igaz, hogy festve már volt, szóval így mindenképpen „festői”.
A zene szeretete általános sulis koromban kezdett kiütközni, (III. ker. Zápor u.) a Cream fogott meg először, méghozzá a "Sitting on Top of the World". Ezzel szinte egy időben inspirált Frenreisz Karcsi játéka és munkássága a Metro-ból. Nyolcadikban, már egy dobgitáron próbáltam utánozni Jack Bruce-t, ami nem nagyon sikerült, konkrétan tragikus volt. Később a gimiben (III. ker. Kőrösi Cs. Sándor), hirtelen "mély vízbe estem", mert az első igazi zenekaromban (Sör együttes) valódi tehetségekkel játszottam egy zenekarban, akik azóta már világhírű zenészek. (Dévényi Ádám – ének, Lakatos Tóni – szaxofon), szóval itt már irgalmatlanul sokat kellett gyakorolni, az apámtól kapott Höfner-en, amit később egy Framus-ra, aztán egy Status JB-re cseréltem. Többször játszottunk a gimi pinceklubjában, jó bulik voltak. Neki álltam komolyan tanulni a zenét. A hangszeres tanáraim közül Csepei volt az első, aztán jött Kúnos Ferenc a postás suliban (nagybőgőn), később Vasvári Pali és Gőz László a konzi előkészítőn, végül Binder Karcsi. Csak bőgőzni tanultam, basszusgitáron hivatalosan soha. Néhányan azt mondják, hogy ez látszik is. Tény, hogy a mai napig bőgő ujjrendet használok.

Melyek voltak azok a zenei stílusok és bandák, akik a zenei pályafutásod elején nagy hatással voltak rád?

Már a legelején is a progresszív zene volt az első helyen, ezen nőttem fel. Emersont, King Crimsont, SBB-t hallgattunk. Syrius, Mini, Theatrum, vagy Panta Rhei koncertre jártunk, meg LGT-re, a Karesz miatt. Bartát is szerettem. Akkoriban, '71-'72 körül az LGT még nem nyált játszott. (szerintem később sem! a szerk.) No meg ott volt a Syrius és persze Orszáczky Miklós, meg a Tibusz (Tátrai Tibor) és a 15-20 perces számaikat mi kívülről fújtuk, hangról-hangra. Ez nem csak azokra vonatkozott, akik a zenéléssel foglalkoztak, hanem az akkori átlag közönség is betéve tudta a dalokat. Abban az időben nagyon ment itthon a progresszív zene, meg egyáltalán az élő koncertek.
A fenti előadókon kívül nagyon bejött még Mark King, de ez már egy későbbi történet. A mostaniak közül Wooten-t természetesen elismerem, de kicsit inkább már a bűvészet kategóriába sorolnám. Nagyon sok jó basszusgitáros van. Magyar is. Barabás Tomi, Póka Egon, Lőrincz Viktor (hozzá járok slap továbbképzésre, mert haladni kell kicsit vénen is a korral) és még sokan mások.

A már említett első bandád a SÖR után mik következtek?

A Sör után, a Szintézis trió jött, 1976-tól, 1980-ig. Geróts Zoli - billentyű, Horváth Tibor – dob. Ez már úgymond profi csapatnak volt mondható, mert pénzt kerestünk vele és egyszer még a Matúz is lejött fuvolázni. Szerettem, jó zenekar volt, igényes zene.
1980-1982, következett a Pókderby. Gömöri Zsolt (Edda) – billentyű, Borhi Miki – gitár, Török Andor – dob, (most övé a Jazz Garden), Horváth Csaba (Charlie öccse) – ének, szaxi. Egyetemi klubokban is nyomtuk és a '81-es dorogi rock fesztiválon is játszottunk. Gömöri már akkor is jó dolgokat művelt, így '82-ben el is szipkázta a Piramis. Közben egy évig - a Pókderby-vel párhuzamosan - játszottam a Vágtázó Halottkémekben, meg Vaszlavikkal és Vahornnal a Csiga-Bigában. Aztán jött '82 nyara. Kisszabó lefalcolt az Első Emeletbe, ezért a Solaris basszerost keresett. Akkor már a kedvenc magyar bandám volt, így lementem a próbára. Azóta ott vagyok. Eleinte nehéz volt, de mindenki segített. Akkor fogtam fel igazán, milyen jó iskola volt korábban a Szintézis. Közben megcsináltuk '85 nyarán a Napoleon Boulevard zenekart, ami 1992-ig tartott, majd hosszú kihagyás után most újra működik a csapat. Közben '86-tól szüneteltettük a Solarist, mert egyszerűen nem volt rá idő. Eleinte volt pár olyan buli, hogy kezdtünk a Solarissal, utána átöltöztünk, és jött a NB. Anyagilag klassz volt, csak fizikailag nem bírtuk sokáig. Mindent, de mindent elértünk a Napoleon Boulevard-al, amit magyar zenekar elérhetett akkor. Emerton díj, ORI nívó díj, minden. 17 slágerlistás szám, több mint egymillió eladott lemez. Külföldi sikerek, nem kicsik. Viszont James (Karácsony János), már a NB elején megmondta, hogy van egy határ, ami után nem engednek lépni ebben az országban és igaza volt. Pedig akkor még a zenészeket embernek tekintették, és a lemezlovasok még nem számítottak zenésznek!
Mindenesetre ment a banda, jól kerestünk, sztárok voltunk (magyar viszonylatban). Repülővel vittek a MIDEM-re, miközben a Szikora Robiék alattunk mikrobusszal tartottak ugyanoda. Aztán persze ideiglenesen vége lett. Igaz, mi döntöttünk úgy, hogy szünet, pedig az utolsó akkori NB lemez is százezer fölött fogyott, de úgy éreztük, akkor és ott kell abbahagyni. Czigi még folytatta Lillával két lemez erejéig, mi meg csináltunk egy lemezt Trenka Csaba, Egyenlítői Magyar Afrika című könyvére, de ez már inkább újra a Solaris vonalat követte. Később még csináltunk itt-ott pár lemezt.
Japánban 1988-ban kiadták az első Solaris lemezt cd-n, (nálunk akkor még nem, pedig a bakelit negyvenezernél tartott akkor, ma már több mint hetvenezer a cd-kkel együtt). Mindezt megfülelte egy USA muki (Greg Walker), aki meghívott minket Los Angelesbe a legnagyobb kaliforniai progrock fesztiválra, ráadásul főműsorként. Oda, ahol előző évben az Emerson volt a fő szám. Azt mondta, hogy évek óta várják kint a Solarist, persze ezt mi nem hittük el, mondtuk is neki, hogy éppen nincs zenekar. Ő azt mondta erre, hogy legyen! Próbák következtek éjjel-nappal és újra lett Solaris zenekar. Amit mi az USA-ban tapasztaltunk, az segített abban, hogy ne tegyem le végleg a hangszert. Több ezer ember, és tényleg csak miattunk voltak ott. Ez az, ami itthon nincsen sajnos. Csináltunk is akkor ott melegében egy dupla koncertlemezt, ez '96-ban meg is jelent itthon, az USA-ban, Japánban, Brazíliában, Franciaországban és Mexikóban. Most jelenhetett meg ez a koncert itthon DVD-n is, de csak azért, mert mi kiadattuk a Periferic Records-szal karöltve, különben nem lett volna rá kiadó, soha az életben. A Solaris külföldön is rétegzenének számít, csak ott ez a réteg sokkal-sokkal nagyobb.

A kaliforniai buli után következett még sok másik koncert is, Rio de Janeiro, Washington, New York, Mexicali, Mexico City, Monterrey. A legnagyobb progrock fesztiválok. Mindenhol főműsorban, és tényleg több ezer ember, kizárólag a Solaris miatt. Megvalósult álmok. A mai napig sokkal népszerűbb a zenekar szerte a világban, mint itthon. Jóval több lemezünket veszik meg külföldön, mint Magyarországon. Ez persze szomorú. 2006-ban végre lett itthon is egy totál teli MÜPA. Ez is kijön idén dupla DVD-n, de ez is csak azért, mert mi adjuk ki. Aztán a MÜPA után az Erdész Robi azt mondta, hogy többet ő nem áll színpadra és a Bogdán Csabinak sincs ideje Solaris-ozni, így végül ezért alapítottam meg a Tompox-ot, mert én viszont nem hagyom abba a Solaris-t színpadon, mert imádom. Először Solaris Fusion néven, aztán Nostradamus (Ki is jött egy lemez), és 2008 óta Tompox néven fut a csapat. Nehéz menet, de csináljuk. Közben Gömör Lacival, Kiss Zolival (ZBB, Korál Forever, régebben Tompox, és még vagy 8 zenekar) csináltunk egy Drappsapka nevű formációt, de valamiért nem úgy jött be, ahogy vártuk. Pedig szerintem jópofi volt, van a Youtube-ra feltéve két szám is, ha érdekel.

Jó adag szerencse is kellett ahhoz, hogy a Marsbéli Krónikák megjelenhessen a régi „érában”. A második album már nem kapott „zöld utat”. Ha ez, akkor nem így alakul, folytattátok volna a Solarist, vagy mindenképpen stílusváltás következett volna?

Az úgy volt, hogy 1983 elején bevittük az Erdész Robival az állami -egyetlen atyaúristen- kiadóhoz a lemezanyagot. Azt mondták, hogy emitt hosszú, másutt meg rövid az anyag, ezért változtassuk meg, különben viszlát. Egy hónap múlva Czigivel (Cziglán István, elhunyt 1998-ban) bevittük dettó ugyanazt a kazettát úgy, hogy egyáltalán hozzá sem nyúltunk. Meghallgatták, majd azt mondták, hogy „na így már rendben van, kiadjuk”. És ez tényleg így volt! A Marsbéli krónikákat Törökbálinton, éjjel 12-től reggel 8-ig kellett felvenni, és két hetet kaptunk rá összesen, 1983 novemberében. Keverés decemberben, kiadás '84 tavasz. „Érdekes” volt, de akkoriban ez így ment. Ma, a dob kivételével otthon, a szobában készül a Tompox anyag, meg részben a próbateremben Hard disc-kel. Ez baj is, meg nem is. Nyilván mindenki tudja, mire gondolok. Visszatérve a Marsbéli Krónikák megjelenésének körülményeihez, ott a szerencse is közrejátszott, de az is, hogy akkor már tényleg ment a banda. Sok buli volt, főleg egyetemi klubokban, meg ORI turné és az is igaz, hogy Wilpert Imre (a kiadó) szerette a Solarist. Ezt azóta is köszönjük Imre! Az East zenekar emiatt pipa is volt, mert őket akkor még nem engedték énekes nélkül a stúdióba. A második album, (a fekete dupla) akkor kapott zöld utat, amikor a Napoleon Boulevard-al kerestünk egy csomó pénzt a lemezkiadónak, és azt mondták, hogy most kívánhatunk valamit, ők teljesíteni fogják. Ledöbbentek, amikor a kettes dupla Solarist akartuk, és nem valami specó anyagot a Napoleon-nak, de az ígéretüket megtartották és kiadták a dupla Solaris lemezt, akkor már CD-n is. Persze ekkor már évek óta Boros Lajos (Bumeráng) volt a kiadói menedzserünk, és az Ő szavára már akkor is megnyíltak a kapuk, mindez 1990-ben volt. Ha korábban, '85-ben engedték volna kiadni a másodikat, akkor is lett volna Napoleon, csak talán később, mert volt egy csomó ötlet hozzá. Sőt, ha lett volna rá idő, készült volna más dolog is, mégpedig egy metál banda, mert arra is volt ötlet. Ezekre az új ötletekre azért is lett volna még szükség, mert a Solaris-al nem kerestünk túl sokat és nehéz volt így megélni. Mindezek ellenére tényleg nem a pénzért csináltuk meg a Napoleon-t, hiszen honnan is tudhattuk volna előre, hogy sikeres lesz e egyáltalán a dolog, de végül nagyon jól bejött. Jobban, mint azt mi álmodni mertük volna. Ekkor már baromi jól kerestünk, de elutazgattam a pénzt, meg háromszor nősültem és váltam, no meg jól is éltem közben. Sajnos nem vagyok egy előrelátó típus. Ma rohadt nehéz mind a két zenekarral, főleg néhányunknak, akik csak abból élünk, de ezt tudja mindenki, aki itthon erre adja a fejét.

Egyet értesz-e azzal a nézettel, miszerint a Solaris egy zeneileg kiforrottabb csapat volt a Napoleon Boulevard-al szemben?

Semmiképpen. Ez lehet, hogy a könnyed slágerekre igaz, "Szállj velem, Júlia, Legyetek jók, ha tudtok, stb.", de a NB sok száma olyan, mint a Solaris, csak énekkel, és már csak azért sem értek egyet a nézettel, mert a két zenekar Lilla kivételével pontosan ugyanaz!

A Napoleon tehát jelenleg is működő csapat, a Solaris viszont „pihen”. Vannak tervek?

Pontosítva, egy éve újra működik a NB. Elképzelhető egy-vagy két Solaris koncert a jövőben, de ahhoz sok pénzt kell összeszedni "szponzorikusság" segítségével, az meg nincsen egyelőre. Tehát Solaris koncert vagy lesz, vagy nem, viszont új lemezt azt tervezünk még előbb-utóbb. Az új Napoleon lemez, a „Világfalu”,  egy hónapja jött ki. Egyáltalán nem követi a régi NB stílust. Reméljük, hogy sok buli lesz idén is. A Tompox lemez viszont majdnem kész. Van egy pesti klub, ahol a Tompox-szal minden hónap második péntekén játszunk, illetve még ott, ahova hívnak bennünket. (Városligeti sörsátor, jazzfesztiválok, PECSA, stb.)

Néhány Solaris tag nehezményezte a saját projektedet, a Tompox-ot, mivel úgy gondolják, hogy az ő beleegyezésük nélkül nem szabadna tovább vinned a Solaris dalokat a Tompoxba…

Valóban, néhányan a Solarisból nehezményezték, hogy nélkülük is folytatom, de ezt leírom részletesen a „Tompox zenekar” Facebook oldalán. Most már viszont Ők is látják, hogyha valaki Solaris zenét (meg új saját számokat is) szeretne élőben hallani, annak Tompoxra kell járni, mert más alternatíva jelenleg nincs. Arról nem tehetek, hogy nem akarnak koncertezni különböző okokra hivatkozva a többiek. Persze igyekszünk rendben eljátszani a cuccot, ezért sokat próbálunk. Vendég is sokszor van, néha Solaris tag is. De ezt bővebben, magad is elolvashatod az oldalon:

"A Tompox zenekart 2008 októberében alapítottam, emellett még játszom (azaz játszanék, nem csak studióban) a Solarisban, és valóban játszom az ismét aktív Napoleon Boulevardban. Azért jött létre a Tompox zenekar, mert a legendás Solaris együttes néhány tagja már nem akart színpadon szerepelni. Úgy gondoltuk, 2006 végén Gömör Lacival, hogy mégis folytatni kell ennek a zenének az élő megszólaltatását. Ezért alapítottam a Tompox nevű formációt, mely Solaris és saját szerzeményeket játszik. Meg néha egy-két King Crimsont is. Meg ami eszünkbe jut, és mindegyikünknek tetszik. Most készítjük első albumunkat, természetesen saját kompozíciókkal. De ne szaladjunk ennyire előre.
Azt már most, az elején kijelentem félreértések elkerülése végett, hogy amennyiben a Solaris zenekar a 2006-os nagy budapesti koncert után folytatta volna munkásságát (színpadon), akkor eszembe sem jutott volna új zenekart csinálni. Nagyon sok buktatóval indult az egész történet, 2006-2007-ben. Többen személyes sértésnek vették, (a Solarisban is) hogy csináltunk Gömör Lacival egy zenekart Solaris Fusion néven. És micsoda szentségtörés, nem átallottunk Solaris számokat játszani a koncerteken. És jujjj, még a zenekar nevének betűtípusa is a Solarist idézte. És sárgán is írtuk, mint a Solarist. Hát ez már aztán nonszensz. Az eszükbe sem jutott, hogy épp a Solarisra akartunk utalni ezekkel, akinek meg eszébe jutott, az pont ezt nehezményezte. Jópofa dolgok. Máig nem értem. Azaz, most már azt hiszem értem, de inkább magamban tartom.
Fentiek, azért is érdekesek számomra, mert ugyan nem alapítótagként, de 1982 óta vagyok a Solaris tagja, tehát nem isten elleni vétek, hogy szeretek Solaris zenét játszani, és amit végképp nem tudok felfogni, ahelyett, hogy örültek volna, hogy vannak még hülyék, akik a szívükön viselik, hogy ezek a zenék ne csak lemezeken legyenek hallhatóak, (mert máshol ugyan nem, vagy csak nagyon ritkán), néhányan közölték, hogy nyilván aprópénzre akarom váltani a Solaris életművet, meg más szerzeményeivel akarok hatalmas összegeket bezsebelni. És, hogy Solarist csak nagy koncerttermekben illik játszani, nem kis klubokban. Ezt néhány rajongótól is megkaptam. Ők a mai napig távollétükkel tüntetnek eme szentségtöréseink miatt. Ezekkel a Kedves Emberekkel ezúton is tudatom, hogy a Solaris mindig is csapatmunka volt, legtöbbször nem csak annak a zenésznek az egyedüli terméke, aki az aktuális szerzeményeknél hivatalosan fel van tüntetve. Mint ahogy ez a Tompoxnál is így van. Mondom ezt úgy, hogy számos Solaris kompozícióban én is hivatalos szerzőként vagyok jegyezve. Valamint a Solaris annak idején egyáltalán nem pironkodott, ha kis klubokban lépett fel. (Egyébként a Tompox sem csak kis klubokban játszik, de mindegy).
A másik az anyagi része. Nos, abból a pénzből, amit ezzel a zenekarral kerestem, illetve keresek ma is, egy filigrán anorexiás egy hét alatt éhen halna. Jelenleg ez a zenekarosdi inkább nekünk kerül pénzbe. Aki nem hiszi, járjon utána. Nincs titkosítva. Ennyit erről, de úgy érzem szükséges tisztába tenni ezeket a dolgokat. A leírtakért természetesen vállalom a felelősséget.
Szóval 2007-ben Barcsik Valival, Bartha Gyurival, Káptalan Bandival, és természetesen Gömör Lacival önfeledten koncertezni kezdtünk a Solaris Fusionnal, mikoris kompromisszumokra hajlamosak révén - engedve a nyomásnak - nevünket Nostradamusra változtattuk. Közben Földesi Peti vette át Bartha Gyuri szerepét a fuvolánál. Vali kihasználva a lehetőséget el is készítette önálló nagylemezét a Nostradamus éra alatt. Nem bántani szeretném, mert nagyon jónak tartom a lemezt, és soha nem vitattam Vali szerzői kvalitását, de ez a lemez nem közös produkció volt, és nem az én szájízem szerint készült. Nagyrészt nélkülözte a „Solarisos” dallamokat és hangszerelést. De mondom, ettől függetlenül meggyőződésem, hogy ez jó zene, csak nem az én világom. Ezért 2008 nyarán Gömör Lacival eljöttünk, és következő héten már a Tompoxszal próbáltam. Laci ezt már nem vállalta, belefáradt a szélmalomharcba.
A mostani Tompox zenekar egy nagyon jó alkotói közösség. A saját számoknál egy nyelven beszélünk, de mindannyian szeretünk Solaris zenét is játszani. Igyekszünk hitelesen előadni a régi Solaris szerzeményeket, akkor is, ha néhánynál korabeli billentyűs hangszerek híján nehéz ugyanazokat a hangszíneket felidézni. Viszont az improvizatív részeknél már belecsempésszük magunkat is, (ez mondjuk pont nálam nem jelent változást a Solarishoz képest). Amíg lehetséges, és van rá érdeklődés, addig folytatjuk. Itt tartunk most, remélve, hogy Böszörményi Gergely, azaz a Periferic Records, kiadja a már majdnem kész Tompox korongot. Mindazonáltal, ha Kollár Attilának sikerül az a törekvése, hogy idén legalább egy koncertre újra együtt játsszon a Solaris, annak nagyon örülnék, és szívvel-lélekkel támogatom."

A Napoleon Bolulevard felállása a koncerteken:

Vincze Lilla – ének
Gömör Laci – dob
Kollár Attila – fuvola, vokál
Nagy (Liszt) Zsolt – billencs, vokál
Vámos Zsolt – gitár
Én - Basszusgitár

A Tompox felállása:

Balla Endre – billencs
Berdár Gábor – gitár
Szula Péter – dob
Tasi Ádám – fuvola
Én - basszusgitár
Vincze Lilla – ének. (vendég, amikor énekes számokat is játszunk.)

Említetted már, hogy sok példaképed volt már a pályád elején is. Hogyan látod a mai fiatal, feltörekvő zenészeket? Élnek vajon hazai példaképek az ő szemükben is olyan formában, ahogyan az a ti esetetekben jellemző volt, a szakma akkori, nagy öregjeivel szemben?

Példaképeik vannak, de nem úgy, mint nekünk voltak. Mi, akik itthon a harmadik generáció vagyunk (első az Illés, Omega, Metro, Syrius, LGT stb., második a Korál, Piramis, Karthago stb.). Szóval mi bámultuk az idősebb nagyokat, de mi voltunk az első korosztály, amelyik már minden külföldi zenéhez legálisan hozzá juthatott, így össze tudtuk hasonlítani őket a hazai csapatokkal és azt láttuk, hogy a mieink simán felveszik a versenyt zenei tudásban a külföldiekkel. Ekkor még persze nem volt internet és sokkal kevesebb volt az oktató anyag, valamint a jó tanár, a hangszerekről pedig nem is beszélve. Mindezen okok miatt, mi rendkívüli módon tiszteltük azokat az idősebb zenészeket, akik még a miénknél is sokkal rosszabb körülményeik dacára képesek voltak nyugati szinten zenélni, sőt, új műfajokat teremteni. Ma minden itt van helyben, csak gyakorolni kell. Kezdők néha milliós hangszerekkel indulnak és sokszor manuálisan el is hagyják a példaképeiket, csak egy valamit felejtenek el:
Ha ezek a példaképek, akiket ma már sokszor lenéznek, nem találták volna ki ezt az egész valamit, amit ma rockzenének hívunk, akkor nekik ma nem lenne kit utánozni, vagy túlszárnyalni, vagy lopkodni. Sokszor hallom, hogy „ááá, a Hendrix csak kaparászott a gitáron”. Csak az az érdekes, hogy Hendrix után az egész világ úgy akart játszani, mint ő. Sajnos, a tényleg tiszteletre méltó, virtuóz manuális tudáson kívül, borzasztóan kevés eredetiséget és újdonságot fedezek fel itthon, az úgy nevezett fiatal zenekarokban, pedig sok koncertre járok. Persze vannak kivételek szép számmal, de sokszor baromira nagy az arc, és nem értik, hogy még miért nem sztárok, pedig tizenháromezerkettöszázharminchét hangot tudnak kipengetni százon. Szóval néha hiányzik a zenei és egyéb alázat. Mindezeken kívül, egy valamit felejtenek még el a mai fiatalok, mégpedig azt, hogy ma már sokkal kisebb egy zenész respektje, mint akár nyolc, vagy tíz évvel ezelőtt. Ez főleg, - de nem csak – magyar specialitás. Részben a nehéz gazdasági helyzetből, részben az internetből és sok más dologból adódóan, kevesebben járnak koncertekre, és valljuk be, romlott is a közízlés nem keveset. Amit a média művel manapság a rockzenével, az botrány. Gyakorlatilag a magyar média számára nem létezik rock zene. Csak megaszar, meg egyebek. Régen sokkal nehezebb volt betörni az élvonalba, ma meg sokkal nehezebb bennmaradni. Az meg, hogy egy hülyegyerek visszafele tekerget két lemezt, közben marhaságokat kiabál egy mikrofonba, mire ezrek tombolnak, és még zenésznek is nevezik a futóbolondot, miközben egy jó banda negyedházzal játszik onnan száz méterre, és rendesen éhen hal, na ezt kikérem magamnak, és figyeljétek meg, hogy ez az élő zene haldoklásának a fő oka. Ez régebben ilyen mértékben elképzelhetetlen volt, és ez főleg a média bűne, mert sláger az lesz, ami éjjel-nappal dől. És ma tudjuk, mi dől.

Minden mondatoddal egyet értek, én magam is ezt látom és tapasztalom, azonban lehetnek még más okok is a háttérben. Itt most arra gondolok, hogy érzékeled e azt a jelenséget, miszerint az élvonalban lévő, sokat foglalkoztatott session zenészek egy része, szándékosan „kitúrja” a fiatal, de tehetséges pályakezdő zenészeket?

Talán inkább nem hagyja érvényesülni, ez meg a fentieknek az ellentéte. Van sok idősebb zenész, aki irigy a tehetséges fiatalokra, és féltékeny rájuk. Ez egy nagy marhaság, de létezik. Mindez abból is adódik szerintem, hogy régebben azt hitték, hogy ez csak a fiatalok zenéje, ma már bebizonyosodott, hogy nagypapa korú zenészekért is rajonganak unoka korú fiatalok, tehát nemzedékváltás vagy csak lassan, vagy soha nem lesz, illetve kihalásos módon működik a dolog. Következésképpen egyre több a zenekar, egyre több jó, vagy rossz zenész van, akik közül sokan féltik a pozíciójukat, néha joggal.

Nem kerülhetjük el a következő témát sem szerencsére, mesélj a cuccaidról!

Sorban, ami eszembe jut. Gitárok:
1973-ban Höfner (a rövid menzúrás laptestű, nem a hegeda). Apa hozta Belgiumból.
1977, Framus. Fender jellegű, vékony nyak, nagy fej. Fender kulcsok. Szar. A Höfi jobb volt.
1978, Status Jazz bass. Nem volt rossz.
1980, 73-as  USA JB. Sunburst.
Utóbbit, egy 1990-es TV felvételre és még két koncertre ideiglenesen visszakértem:

Ez a Jazz Bass egy nagyon jó hangszer volt, de 1981-ben elcseréltem a következőre, ami
'77-es, vagy '78-as USA Rickenbacker volt, ezt '82-ben eladtam Kisszabó Gabinak, ezzel kezdte az Első Emeletet.

Pókderby koncert, 1981. A Ricky-vel.

Azért adtam el, mert vettem az árából egy hetvenvalahányas USA Precisiont, meg egy natúr színű JB-t. Ennek nem volt semmi a fejére írva, csak az, hogy Made in Japan. Egy követségi ember hozta onnan. Feketére cseréltem rajta a koptatót, és használtam mindkettőt '84-ig, de többnyire a JB-t. A Marsbéli krónikákat '83-ban viszont egy Cimar Jazz Bass-el játszottam fel, mert a stúdióban valamiért dinamikusabban szólt, mint a két Fender. (hoppá! a szerk.)

Solaris koncert, 1984. Ezres klub. A felirat nélküli JB (itt már DiMarzio domino-val), meg a Laney Klipp stack

Aztán következett egy fekete Peavey T40. A nyak pukit hátrébb raktam JB pozícióba üveghang alá, mert zavart a slap-ben. Ettől viszont megállatosodott a hangja, el is vitték rögtön 85 tavaszán. Ekkor Münchenből, két részben (Külön a test a dobosunknál, Gömör Lacinál, a többi nálam) sikerült alkatrészenként haza teleportálni egy fej nélküli USA Washburn-t gyárilag EMG pukikkal, ez volt az első aktív gityóm. Iszonyat hang! Később ennek a gitárnak Medgyesi Tibi csinált testet, úgy adtam el '95-ben. Sajnos. Kisszabó is hozott akkor egy hasonló Washburn-t, de az passzív volt, japán, és nem EMG-s, viszont az is rohadt jól szólt, azzal játszott sokáig az Emeletben. 1987-ben csináltak nekem egy érdekes hangszert. (a "Szállj velem" videoban látható! a szerk.) Fejnehéz volt, így nem használtam sokáig, egyébként jól szólt. Közben '88-ban vásároltattam egyik nagybátyámmal, aki akkor diplomata volt, az Október 6.-a utcai diplomata boltban egy fej nélküli Hohner-B bass-t. Ezt később eladtam Tabár Zolinak (Exotic), ma is megvan neki. 1989-ben rövid időre vettem egy Musicman Stingray-t, de - most ne figyeljenek ide akiket érzékenyen érint - eladtam, mert a Washburn szerintem jobban szólt! A következő dátum 1996 és egy Ibanez SR. Nem tetszett. Ma sem tetszik. Keskeny húrtáv, rideg hang (Ez persze szubjektív). Próbálkoztam akkor még egy-két Ibivel, de amik nálam megfordultak, azok nem voltak jók. Sajnos, régi Ibanez Musician-em, vagy Ibanez Roadstar-om nem volt, pedig azok maradtak volna, mivel hallottam és próbáltam néhányat. 1998. Warwick Fortress One. Állat. Szerettem. Most is kéne. A Solaris Nostradamus című albumát 99-ben ezzel játszottam föl, meg a Boros Csabi Rickijével. 2000 elejéig használtam. Megjárta Washingtont és New Yorkot is. Ott is csodálták önfeledten. Utána jött az első 5 húros. Medgyesi Craftsman USB 895. Húronkénti bridge. Nagy húrtáv. Hét közül választottam ki, és tettem bele SD pukit, meg elcsit. Jó volt, annyira, hogy később még egyszer visszavásároltam:

2007-ben lett egy Cort GB35, ami szerintem egy jó hangszer, pedig "papírból" van, de mégis jó. Ebbe is SD-t raktam, így még jobb lett. Aztán jött egy Cort Curbow5, majd 2008-ban egy HK hat húros, ami a belerakott Aguilar elcsi miatt nagyon jól teljesített. Utána Cort GB95 és CortA6, meg jó néhány öt húros mex JB. Ezek többnyire jó hangszerek voltak, párat bátran oda tennék az USA Fenderek mellé.Viszont hosszú idő után rájöttem, hogy a Tompox-ba más hang kéne. Ez már a jelen. 2009-ben jött Borbély Balázs, akit igen jó zenésznek tartok, adok is a véleményére. Neki 2009-ben az volt a véleménye, hogy hajlandó megválni a Yamaha TRB 6II-től. Ezt már azóta úgy tudom, hogy megbánta, de részemről nincs visszaút. Ez a hangszer disznósajt! Eddig a legjobb hangszerem. Röfög, mint egy disznó! Most cseréltem benne elcsit Noll-ra. Kafa. Az öt húrosok is megvannak e mellett a gitár mellett a slap technika miatt, de a típusok folyamatosan változnak. A hat húrosnál a slap-el az a gondom, hogy sokszor beleakadok a C-be. Ez nyilván a nem elegendő gyakorlás kérdése, de egyébként is kell néha egy más jellegű hangzás, mint a TRB-é. Pár hónappal ezelőttig kerestem a jó ötöst. Végül 2010 novemberében sikerült szert tennem egy Lakland Skyline 55-01-re. Irgalmatlan jó nyaka van és nagyon kényelmes. 35-ös menzúra, végre. Egy picit rideg volt a Bartolini MK1-től egészen idén januárig, ekkor beletettem brahiból egy USA Bartolini PS2-t a nyakhoz és láss csodát! Olyan meleg mélye lett, hogy na! A hátsó MK1-gyel együtt, meg juj! Lehet, hogy szentségtörés, amit mondok, de így jobban tetszik, mint az 55-02. Az MK1-et nem tartottam eddig sokra, de úgy látszik, erősen fa függő ez a pickup. Most van az, hogy nem keresek gitárt, mert megvan. Amit sajnálok, hogy a Woodhead pukis, SD elektronikás GB75-öt el kellett adnom anyagi okokból, pedig azt megtartottam volna a Lakland mellett, mert más karakter, és Fodor Tomi pickupjai önmagukért beszélnek. (A Fodor Tamásról készült írás megtalálható az előző oldalakon! a szerk.)
Erősítő ügyben egyszerűbb a helyzet. A Pókderby-ben sok trágya után Ampeg csöves volt, Marshall 412-vel. A Solarisban általában Laney Klipp-et használtam a saját hangfalával. Ez a mai napig nagyrészt kielégítene, ha nem lenne két tonna a súlya. Később a Napoleonban Peavey kombók jöttek, majd a Trace Elliot. (Trace? na ugye-ugye! a szerk.)
Jelenleg:
A fő erősítőm: Markbass Little Mark 250. A ládák: Seco 212, 600W-os (Nagyon állat, német gyártmányú, Eminence szórókkal, 21kg). Ahol kell, még egy WW 210-es 300W-os. Mindkettőben szabályozható magas. A kettő együtt 4 ohmos, külön-külön természetesen 8ohm. Néha, ha olyanom van, akkor egy Trace Elliot, ami kb.14 éves fej, de az most eladó. Nem tolonganak érte, pedig a világ egyik legjobb erősítője szerintem. (én ezt már ezer éve mondogatom! a szerk.) Az erősítőkön kívül vannak még effektek. Van egy DOD bass kórus, meg egy Radial Bassbone. Torzítót nem használok. Ezen kívül egy fülmonitor a nagyobb színpadokon, és egy Samson Wireless 2 egérrel, a két gitár miatt. Utóbbiakat a Tompox szponzorai biztosítják, akiket mindenképpen szeretnék megemlíteni, mert ritka rendes társaság. Monacor Hungária és Stage Line. Amit még szeretnék a későbbiekben, egy öt húros olcsó fretless-t, ami egy-két számhoz jó lenne, de csak olyan, amin látom is a hangokat, mert nem vagyok egy tigris a koffeinmentesen. Tervben van még egy Prolude Klicsko, de majd csak ha már „kiforrta magát”. Volt már Prolude-om, és nagyon tetszett! (nekem is volt, dettó! a szerk.)

A szakmai dolgok után mesélnél egy kicsit a magánéletedről is?

Szabadidőmben szeretek olvasni, utazni és repülni. Ahová csak tudok, repülővel megyek. Pilóta lettem volna, ha nem zenélek, el is kezdtem az orvosit. Vannak is régi barátok, pilóták, egyéb dolgozók a Malévnál, meg a reptéren. Régen többnyire megismertem a hangjukról a repülőgépeket, ma már nem, mert azonos fajta hajtóművet különböző gépekre is felraknak. A szélestörzsűeknél ugyanazt a három motortípust használja a Boeing és az Airbus. A repülésen kívül még autót vezetni is szeretek. A család: két lányom van, a második, és a harmadik házasságomból, 26 és 20 évesek, jelenleg Ők most egyetem, meg ilyenek. Mostani feleségem, Ildikó, egyben a zenekarok egyik menedzsere is. Természetesen Főmaminak hívjuk. A legtöbb bulit Ő szerzi. Neki előző házasságaiból van egy 25 éves lánya, aki már önálló és két kisebb fia, akik velünk élnek.

Végezetül, sok sikert kívánok neked a továbbiakban, a munkában és a magánéletben is! Végszóként üzensz valamit az olvasóknak?

Átfordítottam egy méltán híres mondatot. Ha nem figyelsz eléggé, az élet az ábrándozás megrontója lehet!