A halál nyomában jár, mögötte vér és fájdalom. Amikor hangszert ragad, sírnak az angyalok...    -machine-

Hegyomlásként lépett be a kávézó ajtaján Sütő Dániel, azaz ahogyan a legtöbben nevezik, Süti, akit a Hangmester fórumon csak Basscake-ként ismerhetünk. A Basszus Kuckó november 10-ére megbeszélt interjúja a 25 éves basszusgitárossal végül egy sörözéssel egybekötött beszélgetéssé mutálódott életről, munkáról, zenélésről, és természetesen a basszusgitárokról. E nagydarab fiatalember kenyérkeresési szokásait tekintve újságíró, s szabadidejében tépi a vastag húrokat. Míg nappal az ország második legeladottabb napilapjának képviseletében járja a bűnügyi helyszíneket, esténként serényen gyakorol hangszerei valamelyikén vagy próbál egyik zenekarával.

Basszus Kuckó: – Ha már úgyis a basszusgitározással foglalkozunk ezen az oldalon, csapjunk bele a legelején: milyen basszusgitárjaid vannak?

Sütő Dániel: – Nono, ne olyan gyorsan, csak kikérem a söröm.

BK: – Én kérek elnézést!

SD: – Bocsánat, könnyebben megy a beszéd, ha közben sörös korsó van a kezemben, ha-ha! Szóval igazából három basszusgitárom van, de én úgy mondanám, hogy három szerelmem van: a legkorosabb mindük közül egy ázsiai szépség, egy 1983-ban Japánban gyártott Ibanez RB924 Roadstar II Deluxe. (Köszönet érte Oce-nak!:) Érett darab, a teste égerből van, rajta madárszemes juhar toppal. A nyak szintén juharból van, a fogólap pedig rózsafa.

BK: – Kellemes összeállításnak hallatszik így elsőre, pláne, hogy immár 27 éves hangszerről beszélünk.

SD: – Kimondtad a lényeget barátom! Mindhárom hangszerem közül ennek van a legegyedibb és - véleményem szerint - a legszebb hangja.

BK: – Valóban? Milyen a másik két hangszered.

SD: – Az egyik egy Spector Rebop 5 DLX. A legendás gyártó csehországi futószalagjáról származik, s Ampegeri szak- és fórumtársunk révén jutottam hozzá. EMG DC a hídnál, EMG TW a nyaknál, gondolhatod: égszakadás-földindulás. Másikuk pedig - ismerjük az örök szabályt, miszerint minden háztartásba kell egy jazzbass - egy kétéves Squier Vintage Modified Jazz Bass, melyet Bassplanet kollégától vásároltam. A gyári helyett Fender pickupok vannak benne, a teste juhar: klasszikus JB-sound.

BK: – Ez a két instrumentum sem lehet rossz, de mégis, miért az Ibanezre esküszöl?

SD: – Elég sokoldalú hangszer a hangszedő-összeállításnak köszönhetően: a nyakhoz - a mágnesek elrendezését tekintve - egy dominó/precision pickup-ot szereltek a japán gyárban, a húrlábnál pedig egy humbucker van. A poén az elektronika, ami teljesen passzív: egy kapcsolóval három beállítás közül választhatunk. Hátsó állásban humbucker-ként, középső állásban sorosként, első állásban pedig single coil-ként üzemelnek a pickupok. Sokfajta hangzást ki lehet belőle hozni. Ha játszunk egy kicsit a hangszínpotival, a vastag preckó-soundtól kezdve a MusicMan-hangzáson keresztül egészen a jazzbass-ek hangvilágáig mindent elő lehet csalogatni belőle. És egyszerűen zseniális nyaka van:)

BK: – Milyen stílusú zenében használtad?

SD: – Természetesen metál zenében, mivel ez a műfaj áll legközelebb a szívemhez, de manapság már kezdek ellágyulni. Van egy zenekarom, akikkel ilyen funkys témákat tolunk, meg egy-két finomabb rock számot. Oda speciel a JB-vel szoktam lemenni, de tökéletesen meg is állja a helyét.

BK: - A Spectorodat mely formációban, és milyen zenei világban dörmögteted?

SD: - A Souldrinker zenekarban játszom vele, ahol északi stílusú metált zúzunk.

BK: - Hány zenekarod is van akkor?

SD: - Most összesen három. Az első zenekar, ahol játszottam, az Outlaws volt. Sajnos feloszlott, mert nem bírtuk összeegyeztetni a hétköznapi dolgokat a zenéléssel. Pedig nagyon szerettem azt a csapatot, imádtam velük zenélni, de sajnos tovább kellett lépni. Mindig azt mondtam, hogy a zenénk olyan volt, mintha a Metallicát összekevernénk a Panterával, és megfűszereznénk egy kis Elvis Presley-vel.

BK: - Könnyen össze tudod egyeztetni a napilapos melót a zenéléssel?

SD: - Nem igazán, ha-ha! Gyakran előfordul, hogy reggel 6-7 között gitárral a hátamon indulok neki az ország valamelyik pontjának, ahol éppen valami súlyos bűnügy történt. Aztán sietve rohanok vissza Budapestre, hogy időben megérkezzek a próbára. Nem egyszerű élet ez, de úgy érzem, hogyha nem tudnék bandákban zenélni, akkor már megőrültem volna.

BK: - Elég stresszes munka lehet nap, mint nap a halállal foglalkozni. A zenélés akkor ezek szerint nem csak hobbi, de aktív kikapcsolódás is számodra?

SD: - Igen elcsépelt dolog erről beszélni, de tény, hogy a zene egy igen jó idegnyugtató. Amikor végignézed, hogy egy lemészárolt családot beraknak a hullaszállító-fémkoporsóba, majd szépen egyenként beteszik őket az autóba, azért elgondolkozol az életről s halálról egyaránt. Vér, erőszak, borzalom minden nap, minden héten. Ahogy kézbe fogom valamelyik basszusgitárom, és elkezdünk együtt zenélni, teljesen kiadom magamból az ilyen munkák során felgyülemlett feszültséget, fájdalmat, vagy éppen undort.

BK: - Ez nem hangzik valami bizalom gerjesztően.

SD: - Valóban nem az. Az élet a halál része, amiről alig tudunk valamit. Az ember amióta a Földön jelen van a rejtélyes, megmagyarázhatatlan dolgok iránt érdeklődik a legjobban. Ez viszi előre a fejlődést. Az embereket érdekli, hogy valaki hogy hal meg. Megnézzük a letakart holttestet az utcán, még akkor is, ha egy „egyszerű hajléktalan fagyhaláláról” beszélünk is. Természetesen nincs különbség egy hajléktalan vagy a Te, vagy más halála között. Mindegyik tragikus. De az a tapasztalatom, hogy minél hihetetlenebb, véresebb, elborzasztóbb egy ember vagy közösség halála, annál jobban érdekli az embereket.

BK: - Te pedig kiszolgálod a kíváncsiságukat.

SD: - Most mit tagadjam? Tényleg ez a helyzet, de azt is el kell fogadni, hogy van rá kereslet. Nekem is meg kellett küzdenem a magam démonaival, hogy tisztességgel végezzem a munkámat úgy, hogy közben én sem betegedjem bele, s lehetőleg azoknak se okozzak fájdalmat, akik elszenvedik a szörnyű tragédiákat hozzátartozói vagy baráti oldalról. Naphosszat lehetne beszélgetni erről a kérdésről, és a hátteréről, de a lényeg úgyis az, hogy a zenével igazán jól lehet feldolgozni egy-egy – mondjuk így – traumát.

BK: - A magánéletben történő traumáknál is ez a helyzet? Úgy értem, hogy ha pl. elhagy a csajod, akkor is leülsz, és írsz egy szívbemarkoló számot a szerelemről?

SD: - Tulajdonképpen igen, bár ha már ezt a példát hoztad fel, a legutóbbi ilyen törésnél véletlenül sem szerelmes számot írtam, hanem egy nagyon húzós és gyors metálőrületet, ha-ha! Idén nyáron egy hónap különbséggel meghalt mindkét nagyapám. Először borzalmasan kiborultam. Zokogtam, mint egy kisgyerek. Nehezen tudtam elfogadni, hogy nincs többé szeretett nagyapám. Eltelt egy hónap, s kezdtem beletörődni, hogy a már megtörtént dolgokat úgy sem tudom megváltoztatni, amikor jött másik nagyapám halálesete. Olyan sokk ért, hogy szólni sem bírtam. Másnap reggel felkeltem, kezembe fogtam az akusztikus gitárom, és lejátszottam egy számot. Minden gondolkodás, minden tervezés nélkül. Tudtam, hogy minek mi után kell következnie. Gyorsan fel is vettem, s bár elég gyatra minőségben, de visszahallgattam. Na, arra a dalocskára merem azt mondani, hogy jó, illetve, hogy komolyan szívbe markoló. Akinek akkor megmutattam a családból azt a dalt, mind elsírták magukat.

BK: - Furcsa, hogy életednek ilyen korai szakaszában, 25 évesen már ilyen sokszor találkoztál szembe a halállal. Félsz attól, hogy egyszer érted is eljön a Kaszás?

SD: - Ki ne félne az ismeretlentől, de hogy először kérdésed első felére reagáljak: az szerintem sokkal inkább elgondolkodtatóbb, hogy bizony vannak, akik már gyerekként megtapasztalják, milyen is a halál közelében élni, függetlenül attól, hogy éhező vidékekről, hogy háború dúlta országokról beszélünk. Szerintem egyébként minden emberre ráférne Magyarországon, hogy egy kicsit közelebbről megismerkedjen a halállal. Természetesen nem népirtásról beszélek, csak arról, hogy mennyire felelőtlenül és pazarló módon élünk, semmibe véve az erkölcsi és társadalmi értékeket. De mindezek hirtelen értelmet nyernek az emberek számára, amikor megérzik a kaszás szerszámának suhintását.

BK: - Nem lehet, hogy azért van ez így, mert félnek a haláltól?

SD: - Persze lehet. Én is félek a végtől, de közel sem olyan biztos, hogy a halállal véget ér az életünk. Senki nem tudja, mi van ezután. Én csak egy dologban bízok: mivel nem vagyok sem egy Jaco Pastorius, sem egy Victor Wooten, remélem a másvilágra kerülve az ott uralkodó lény megengedi, hogy pengessem majd basszusgitárjaimat anélkül, hogy az őrületbe kergetném. Addig itt a Földön megpróbálok tisztességgel élni. S majd meglátjuk mi lesz.

szerző: -Sütő Dániel-(Süti, Basscake)